Örök kedvencemmel, a királlyal kívánok békés, boldog karácsonyt minden kedves és kedvetlen olvasómnak, látogatómnak. Bőgessen és boldogítson titeket is Cash ezen az estén, szeressétek anyátokat, gondoljatok apátokra, kapcsoljátok ki a tévét, igyatok vöröset, egyetek sokat. Isten óvja a jólnevelteket!
A 2006-os Dante XXI után - ami kedvenc brazil bandám történetének legjobb albuma - a Sepu ismét lenyűgözött. Az A-Lex legyen hát a blog első újévi albuma, mert elődje tendenciáját követi, és mert nem adta alább.
Elérkezett a pillanat, mikor (az általam is) cseh neurózisznak csúfolt egyik nagy kedvencem kinőtte gúnynevét és ezzel a madárral itt a képen elérte azt a fenséges (igen, így kell írni) magaslatot, amikor már nehéz valaki mellett labdába rúgni. Vagy mi. A másik dolog, amit mondani szeretnék, hogy ne csodálkozz, ha az album címét Heroin-nak olvasod. Nálam is így alakult. Lvmen új lemezénél és a reggeli merevedésnél ugyanis még mindig vannak jobb dolgok. Pl. a pszichopatológia. Félreolvastad büdös kölök? Úgy köll neked.
Nem kell ám bedőlni a fijúknak, mikor azt mondják, hogy túl sok belga sör után alakultak Year Of No Light-tá, meg hogy lazulnak, és nekik ez kisujjból. Az igazság az, hogy a Nord az egyik legokosabb, leghatározottabb album, amit valaha hallottam. Olyan koncepcióra épül, ami egyedi és utánozhatatlan. Pontosan az ilyen hangzás áll az én szívemhez a legközelebb. Egy éve megvan, sokat hallgatom és nem hagyom porosodni.
Egész héten ezt hallgattam. Még mindig nem jutottam túl az első részen, de már most ez a kedvenc trilógiám. What else should I say?
Festum omnium sanctorum. Erre a szent napra (amit nagyon utálok, és amúgy mindent, ami szent) valami különlegeset akartam. Ebből lett Sunn O))) legújabb élő ökörködése. Ökörködés alatt ne tessék semmi rosszra gondolni. Úgy gondolom, (a Neurosis mellett) ennek a zenekarnak a legjobb az arculata. Engem konkrétan földhöz vág ez az istentelen csukjás fíling, a szerzetes-vagyok-és-görnyedten-megyek-fölfelé-a-dombon-egy-leszpóllal-a-vállamon, a sok füst és az iszonyat lassú zúzás. De a hangzásról bőven lehetne vitatkozni.
You Are The Conductor (2005) 
The Four Trees (2007)
Caspian/Constants [Split] (2008)
Köszönöm a csakbennhajo team-nek, hogy akaratlanul is felnyitotta a szememet, és egy jó pos(z)t következményeképpen megismerkedhettem a The Mountain Daylight Time névre hallgató gyönyörűséggel.
Tekeredik a kígyó (This Will Destroy You), rétes (Godspeed You! Black Emperor) akar lenni. Az első trekk hallatán ez az első benyomásom. Aztán kiderül, hogy tévedek, mert a TWDY most is TWDY marad, és így is lesz ez már az idők végezetéig.
Hát ez is megjött. Várva várt példánya az úttörő metálzenekarok korszakának, melyben élünk és vígan lubickolunk. A francia Gojira a "From Mars To Sirius" (2005) után most megint olyat tett az asztalra, hogy.
Miaú. Japán. Nagyon jó. Nagyon-nagyon jó. Két leánytestvér és egy derék fiatalember. Mayumi Hasegawa, Hiromi Hasegawa és Tatsuki Hamasaki. Ez a zene megfogható, tapintható, mint azok a kis forgó-csilingelő bizbaszok a kiságy fölött.
Aszongya: deathcore, metalcore, grindcore, noisecore, mathcore, chaotic hardcore, death metal, violent, complex and sick, walking away from the human race, fucking great release from Debello, usakolorádó stb.
Ez itt tényleg Az. Azér bátorkodtam föltenni, mer kedves testvéreim - akik hasonlóan cselekedtek - mögött halott linkek tömegsírja hever. Hiába pakolták föl szegények, a kágébé, a nemzetbiztonság nem alszik, töröl szakadatlanul.
A nyár pontosan időzített befejezéséhez kitűnő aláfestést nyújt ez a mostanában megjelent amerikai gyöngyszem. Tegye föl a kezét, aki szereti a korai Pink Floyd-ot, Neil Young-ot a Crazy Horse mellett, a kiújult, mégis gyökerekig visszanyúló hangzást, az egyedi és változatos énektémákat, csilingelő szólók helyett a karcolós rokkot, a space-rokkot, a búfelejtő léggitározást, meg úgy általában a jó muzsikát.
Nekem ma szófosásom van, Justin K Broadricknak (Jesu) meg albummenése, ugyanis az utóbbi két hónapban három kislemezt adott ki zsinórban (legalábbis szerepelt rajtuk). Ebből az egyik (a legutóbbi 'Why Are We Not Perfect?') szóra sem érdemes, unalmas pötyögés, az Eluvium-mal összedobott 2007-es split utórezgése. A eggyel korábbi, augusztusi split a Battle Of Mice-szal készült, és jobb is pár fokkal. Postot érdemelne, de ezt már megtették előttem páran, nem nehéz beszerezni.
Bónuszként pedig megosztom Envy 2006-os munkáját, de nem fűzök hozzá semmit, csak egy rövid amazonos hozzászólást idéznék: 'Envy are the realization of what so many other bands have tried to accomplish: excellent, majestic, melodic, thrashing harmonies composed with astonishing intelligence. What else could anyone want from their music?' Az Insomniac Doze-t még egy ideig emésztenem kell. Perfection. Ennyi.
Ha már a jó neveknél tartunk. Kérem, jelentkezzen az, akinek ennél jobb együttesnév van a tarsolyában! Ez egyszerűen felülmúlhatatlan. "Szeretlek, de a sötétséget választottam". Hogy lehet ilyet?
Rákattantam a jobbnál jobb nevekre és album címekre. Előfordul, hogy azért szerzek be valakitől valamit, mert piszok jó neve van, vagy annál is jobb címmel illette egyik népszerűtlen kiadványát. Az persze más kérdés, hogy zeneileg mit nyújt.
Szégyellem, hogy csak az utóbbi hetekben kezdtem ismerkedni ezzel a skót bandával, az viszont nem szégyen, ha megállapítom, hogy az új lemez (a hatodik) tűnik a legkidolgozottabbnak. Ebben a műfajban ugyanis ritkán beszélhetünk olyan albumról, ahol a számok annyira eltérőek egymástól, hogy külön-külön is megállnák a helyüket. A 'The Sun Smells Too Loud' (track 5) pl. mintha a nyolcvanas évekből került volna elő, míg a 'Batcat' (track 2) iszonyatosat zúz, és így tovább. Ilyen ötletes számcímekkel pedig ritkán találkozik az ember.
Elmúltak az ünnepek, és egy amerikai fórumon olyanra bukkantam, hogy valaki arra kérte a többieket, mondjanak neki egy lemezt, amitől totál befordul, összerogyik és elsírja magát. Szóval az érdekelte az illetőt, melyik a világ legmelankólikusabb zenei agy- és végtagszüleménye. Jöttek is az ötletek hetedhét országon túlról, de a legérdekesebb mégis az volt az egészben, hogy tízből kilenc ezt az albumot ajánlotta. Hogy ez mennyire igaz, döntse el mindenki első hallás után.
Ma egy új szóval szeretném bővíteni aktív szókincsedet, ez pedig az ambient, mint műfaj. Ha érdekel, mit jelent, nézd meg a szótárban. Butaság lenne boncolgatni, egyszerűen hallgasd meg ezt az albumot. Érteni fogod. Lesz akinek bejön és lesz, akinek nagyon. Röviden, tömören: ha ettől nem nyugszol meg, pszichiátrián a helyed.
Nos hát ezt a csodát pár perce találtam és azóta csapkodom a térdemet, és fülig ér a szám! Ez itten a borítója, a hosszú szöveg pedig graffiti, pontosabban idézet egy fotóról, melyet egy George Rodriguez nevű fotós kapott lencsevégre 1970-ben. Ebből emelte ki a hermeneutikus részt és alakult meg a One Day As A Lion-ra keresztelt kéttagú kollaboráció.
A szar időre való tekintettel hadd mutassam be ezt a német metáljelenséget. Hangzását tekintve nagyon hülye nyelvvel van dolgunk (hála az égnek ez a lemez instrumentális), de azt, hogy "Geisterstadt" ("Szellemváros") valahogy jól esik kimondani. Az Omega Massif nem tudom, milyen vastag húrokkal őrültködik, de hogy min. tizenhármassal, az tuti, és úgy lehangolja a gitárokat, hogy az maga a gyönyörűség. Nekem valamiért mindig a mélyebb tónusok nyalogatták a hallójárataimat. Azoktól nem fájdul meg a fejem. A borító pedig ennél szebben nem is tükrözhetné Szellemváros hangulatát.
Egy újabb bizonyíték arra, hogy - Céline Dionon kívül - minden jó, ami Kanadából jön. Úgyhogy ezennel el is indítom bizonytalan és váratlan időnközönként jelentkező speciális kanadai sorozatomat, melyet ott jobbra, a "canada" címkét nyomkodva lehet majd folyamatosan elérni.
Szűk körökben mostanában elég menő, ha a gitár magasabb hangoknál hamisan szól. Ez eleinte zavart, de a Hawk In The Heavens esetében kezd tisztulni a kép. Kurt Cobain pl. direkt hangolta szarul a mustangját, mert úgy gondolta, ez nagyon penge. Valójában bejött neki a dolog. Az itt emlegetett kislemezen azonban kimondottan gyér a gitárhangzás, a dobról nem is beszélve, és ezzel be is zárult a kör, ugyanis kéttagú zenekarról beszélünk (Matt Lawson, Chris Dawson).
Kb. egy hete végre valaki földobta a hálóra azt az albumot, amire tavaly óta várok. Sejtelmem sincs, mi várható még idén a zenei piacon metál ügyben, de már most kimondom: ebben a műfajban szerintem ez az év albuma. Úgy tökéletes, ahogy van. Nálam a top 3-ban ikszedik helyezést kap a 2007-ben megjelent új Neurosis mellett. A legesleg pedig, amit hatvan fölött is hallgatni fogok, a Generation of Ghosts (track 5).
Aeneas mondja az Aeneisben, hogy "sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt"; angolul: "these are tears for events and mortal things touch the soul", ami valami olyasmit jelent, hogy a tárgyaknak lelke van. Chris Jordan teljesen átértékeli azoknak a tárgyaknak a jelentését, melyekkel a leggyakrabban találkozunk. Ha láttad ezeket a képeket, többé már nem úgy nézel a mobilodra vagy a dobozos sörre, kólára, a pénzre, az újságra, ahogyan eddig. Klikk a képre!
Így hívják azt az embert, aki ezt itt balra és EZEKET elkövette. Aaron Turner blogján bukkantam rá. (Áron mellesleg - azon kívül, hogy az Isis frontembere és a Hydra Head atyja - grafikus. Olyan borítókat tervez, hogy... de róla majd később.)
Ha most elkezdenél ásni, pont ott lyukadnál ki, ahol Jakobék gyönyörű zenéjükkel gyötrik közönségüket, kizökkentve őket a szürke hétköznapokból. Bár nem tudom, Új-Zélandon mennyire szürkék a hétköznapok. Jakobról azon kívül, hogy hárman vannak, tényleg csak annyit tudok, hogy a Solace a harmadik albumuk, de állítólag a másik kettő elveszik mellette. Instrumentális post-rock. Nem kell hozzá sok türelem, utazáshoz, elalváshoz kiváló. Szülinapi partikhoz, családi összejövetelekhez azonban nem ajánlom.
