Pearl Jam - Backspacer (2009)

Hoppá. Brendan O'Brian jó döntés volt. Ha jól emlékszem Vedder korábban azt nyilatkozta, most már bánják, hogy nem hallgattak a "nagy öregre". Figyelemmel kísérte Springsteen tarolását az utóbbi években, és tudta, hogy O'Brian keze van a dolog mögött.

Nem, a Pearl Jam nem siker-fény-csillogásra vágyott, sokkal inkább tudatosságra, és arra, hogy ne robbanjon szét a turbina attól a hatalmas energiától, ami összegyűlt a fiúkban.

Lehet, hogy megköveznek ezért, de számomra Pearl Jam nem létezett a Riot Act óta. A legutóbbi self-titled albumot - a bugyuta borítójával és komolytalan nótáival - egy félresiklott kísérletnek éreztem. Nem hittem, hogy a jövőben újra olyanok tudnak lenni, amilyennek valójában szerettem őket. Tegnap és ma a Speed of Sound a kedvencem, holnap nem tudom melyik lesz...

1. Gonna See My Friend (Vedder)
2. Got Some (Ament)
3. The Fixer (Cameron, McCready, Gossard)
4. Johnny Guitar (Cameron, Gossard)
5. Just Breathe (Vedder)
6. Amongst the Waves (Gossard)
7. Unthought Known (Vedder)
8. Supersonic (Gossard)
9. Speed of Sound (Vedder)
10. Force of Nature (McCready)
11. The End (Vedder)

Linket sajnos nem adhatok, megint panasz érkezett rám a DMCA-től.
(De van torrent is a világon...)

Jesu - Infinity (2009)

Ezen nincs mit szépíteni. Justin Broadrick agya elszállt. Olyannyira, hogy írt egy ötven perces nótát, melynek - nagyon találóan - az Infinity nevet adta. És valóban: hallgatás közben úgy érzem, sosem lesz vége. Várom a katarzist, amit a Sun Down első nyolc percében éreztem, de sehol semmi. Döcög a pécsi vonat hazafelé. Lassan beérek, de még mindig nincs vége, aztán az utolsó percek sípolása fölrobbantja a fejemet. Bazmeg, sípoltatni egy jó szám végén kell a gitárokat. De itt! Ilyet én is tudok, csak lenne időm rá...

Az 'Opiate Sun EP' október környékén jelenik meg és ígéretesebbnek tűnik. Jesu-nál az EP-k valahogy mindig egy kicsit jobban sikerülnek.

Adok egy linket a japán bónuszra is. Szerintem az már kritikán aluli, de lehet hogy van, aki nem így gondolja.

Infinity (49.31)
+
Japanese Bonus Disc:
Infinity [Part 2: Re-Interpretation] (17.30)

R. A. T. M. - Democratic National Convention (August 14, 2000 in LA)

Békés nosztalgiabuli a mexikói komcsikkal. Az egyik operatőr törött kezén és Morello fehér zokniján kívül minden oké. Anger is a gift.

Szolg. közl. II

A július 5-i bécsi Springsteen-koncert óta nem nagyon jutok szóhoz. És zenéhez sem. Ha az ember nem él parnasszista életmódot, nem használ drogokat és csak kéthavonta egyzser issza hülyére magát (ahogy én is), akkor nehezen hever ki egy ilyen traumát. Az, hogy "Springsteen-koncert" számomra fogalom. Ezt kb. nyolc éve gondolom így, mikor először hallottam a Live in New York City-t. Ültem a Budai vár előtt, én, vidéki paraszt egy sörrel az ölemben. Volt egy diszkmenem és egy doboz cigim. Nem volt olyan a net, mint most. Ha vettem egy cédét, azt kénytelen voltam hónapokig hallgatni, és csak azt. Így volt ez a New York-i koncerttel is.

Mielőtt elkezdtem volna ezt a blogosdit, számomra nem létezett más, csak Neil Young, Dylan, Bowie, Johnny Cash, Springsteen, Van Morrison, Gordon Lightfoot és a többiek. Ahogy szalad az idő a fejed fölött, egyszer csak ráébredsz, hogy az ember akaratlanul is visszatér a gyökerekhez. Mindegy hogy kamaszként Seattle-i zenét, blekmetált, repmetált vagy akármit hallgatott, ezek csupán emlékek, a harag és lázadás metonímiái. A legfontosabb a zenében, az életben: az őszinteség. És a tudatosság. A nagy öregek tudják ezt. Ezért jó hozzájuk visszatérni. Ők a zene archetípusai. Egy pillanatra előhívják a kollektív tudattalant, hogy ne legyen szar az életed, és hogy ami szar, az is jól essen neked.

Egy időre szőnyeg alá söpröm ezt a post-izélést, egy darabig nem fog érdekelni a semmiből hirtelen fellángoló zenekarok pályafutása. Tervezem, hogy két hét múlva veszek egy Seagull S6-ost, csinálok egy myspace-profilt, ahová felrakom akusztikus szóló pötyögéseimet. Én leszek a magyar Billy McLaughlin. Erről persze időben értesültök majd. Addig is élvezzétek a nyarat, csókolom a seggeteket.

Intronaut - Live in Arizona (2009)

Ghaust - Ghaust (2008)

Ghaust a kedvenc indonéz zenekarom, mert mást nem ismerek onnan. Sőt, gyanítom, hogy a műfajon belül úttörők saját hazájukban. Reszelősen szép, szépen reszelős gitárzene jobbnál jobb témákkal. És csak ketten vannak, dobbal-nádihegedűvel.

Ilyenkor válik világossá, amit Földes L. mondott az ezredfordulón: "már nincsenek határok..." Indonézia kurva messze van, ezt a zenét viszont kurva közelinek érzem, mintha rokona lennék a két kis ferdeszeműnek. Örülök, hogy ilyenek, örvendek a szerencsének, senang bertemu anda beruntung!

Ghaust

01. Day After (Entering Into Peace)
02. Sleep And Release
03. Torchlight
04. Akasia
05. The Wolf And The Boar
06. At Sea We Are Nothing

Myspace

Szolg. közl.

Kaptam egy szerelmes levelet a DMCA-től (Digital Millennium Copyright Act), mert volt pofám megosztani az új Dave Matthews- és Bob Dylan-lemezt. Nekik pedig volt képük törölni ezt a két posztot. Nos, igazuk van. Ezt a blogot amúgy sem méjnsztrím zenekarok/előadók népszerűsítése miatt indítottam, mert az ellentmondásos lenne. Így hát maradok továbbra is eredeti tervemnél: vannak klassz dolgok a világon, melyekről sajnos kevesen tudnak. Blogger-(elv)társaim mellett azért csatlakoztam ebbe az elektronikus-misszionárius közösségbe, hogy változtassak ezen a helyzeten. A hazai média sajnos nem hajlandó, és alkalmatlan arra, hogy bővítse szürkeállományunk zenei részlegét. Ezért vagyunk mi. Emellett persze dolgozom is, élem az életem, de a jövőben megpróbálok gyakrabban jelentkezni. Kárpótlásul egy kicsit újítottam fejlécügyileg. Legyetek továbbra is lelkes olvasóim, hallgatóim. Csókolom a seggeteket.