A július 5-i bécsi Springsteen-koncert óta nem nagyon jutok szóhoz. És zenéhez sem. Ha az ember nem él parnasszista életmódot, nem használ drogokat és csak kéthavonta egyzser issza hülyére magát (ahogy én is), akkor nehezen hever ki egy ilyen traumát. Az, hogy "Springsteen-koncert" számomra fogalom. Ezt kb. nyolc éve gondolom így, mikor először hallottam a Live in New York City-t. Ültem a Budai vár előtt, én, vidéki paraszt egy sörrel az ölemben. Volt egy diszkmenem és egy doboz cigim. Nem volt olyan a net, mint most. Ha vettem egy cédét, azt kénytelen voltam hónapokig hallgatni, és csak azt. Így volt ez a New York-i koncerttel is.
Mielőtt elkezdtem volna ezt a blogosdit, számomra nem létezett más, csak Neil Young, Dylan, Bowie, Johnny Cash, Springsteen, Van Morrison, Gordon Lightfoot és a többiek. Ahogy szalad az idő a fejed fölött, egyszer csak ráébredsz, hogy az ember akaratlanul is visszatér a gyökerekhez. Mindegy hogy kamaszként Seattle-i zenét, blekmetált, repmetált vagy akármit hallgatott, ezek csupán emlékek, a harag és lázadás metonímiái. A legfontosabb a zenében, az életben: az őszinteség. És a tudatosság. A nagy öregek tudják ezt. Ezért jó hozzájuk visszatérni. Ők a zene archetípusai. Egy pillanatra előhívják a kollektív tudattalant, hogy ne legyen szar az életed, és hogy ami szar, az is jól essen neked.
Egy időre szőnyeg alá söpröm ezt a post-izélést, egy darabig nem fog érdekelni a semmiből hirtelen fellángoló zenekarok pályafutása. Tervezem, hogy két hét múlva veszek egy Seagull S6-ost, csinálok egy myspace-profilt, ahová felrakom akusztikus szóló pötyögéseimet. Én leszek a magyar Billy McLaughlin. Erről persze időben értesültök majd. Addig is élvezzétek a nyarat, csókolom a seggeteket.
1 éve
